Végül itt a történet kicsit befejezetlen vége, az utolsó rész:

Lábadozás - még 2 nap a kórházban.

Szombat és vasárnap

Reggel 6 körüli ébresztő után megkaptuk a lázmérőket, majd csendes semmittevéssel vártuk a reggelit. Még ettünk, amikor a nővérek bejelentették, hogy szerencsésen kiürült az osztály, és elférünk egy szinten, azért leköltöztetnek bennünket az első emeletre, így elég egy nővérnek ügyelni. Teljesen jogos, eleve is lehetne ennek megfelelően szervezni akár, de most az látszott, hogy ezt akkor rögtönözték.
Említésre méltó dolog nem nagyon történt, talán csak annyi, hogy még a költöztetés előtt meglátogatott minket a gyógytornász, akitől megtanultam a járókerettel történő közlekedés fortélyait. Ezzel megvolt a lehetőség, hogy a folyosón lévő fürdőszobába is ki tudjak menni. Ezzel búcsút mondtam a kacsának! Apró örömök. :) Mint például egy mosakodás, és az ahogyan megtanulja az ember egy kicsit jobban értékelni a tiszta gatyát, és pólót is.

Kis adalék, hogy a kórteremben (mindkettőben, két külön emeleten, tehát valószínűleg mindenütt az épületben) 28 fokot mért a telefonom. Nem csoda, ha nyitott ablaknál aludtunk, illetve egész nap egy szál kisgatyában voltunk...

Itt a harmadik rész:

Második nap - Műtét után

A műtét utáni helyzet elég egyhangú, pár fontos utasításnak kell engedelmeskedni. Pontosabban: Nem szabad felemelni a fejet sem. Nem szabad nagyot mozdulni (ez elég viccesnek tűnő szabálynak tűnt, mert deréktól lefelé nem is tudtam volna (totális bénultság és érzéstelenség), jobb kézben az infúzió, az ágy mellett meg az állvány. Vagyis a bal karommal tudtam volna "nagyokat mozogni"... :)
További nagyon fontos utasítás a nővérkétől érkezett: Itt a kacsa, tessék pisilni! Jó kis vicc. Deréktól lefelé semmit, de semmit sem éreztem. De nincs kegyelem, szigorú az utasítás, addig nem ihatok, míg nem volt pisi. Nem ittam.
Kicsit később (kb. egy CD-nyi zene után) már eléggé vágyakoztam a teára, ami ott állt a kisszekrényen, mellettem. Gondoltam, mégiscsak meg kéne próbálni ezt a kacsa dolgot.
Vicces érzés odanyúlni, aztán valami kis rugalmas darabka van ott, mint valami nadrágra felvarrt fityegő. Na ezzel mit lehet kezdeni így? Feladtam. Telt az idő, lassanként felfedeztem, hogy a bal lábfejemet kb. egy centire meg tudtam moccantani! Hurrá, fog ez menni. Ettől kezdve megvolt az elfoglaltság. Mozgatni, mozgatni, minél jobban. Had dolgozzanak az izmok, erősödjön a vérkeringés, ezzel is hamarabb tér vissza a bénultságból és érzéketlenségből az egész altestem.
Aztán szépen, lassan kezdett visszatérni az érzékelés és a mozgás is, és persze amint éreztem egy _kicsit_, sikerült összebarátkoznom a kacsával is. Meg is lepett, hogy milyen pontosan van méretezve. Éppen csurig lett.
Utána ittam is egy jót! Közben rájöttem, hogy tulajdonképpen éhes is voltam, de enni még nem volt szabad.
Aztán persze lassan, ahogy múlt az érzéstelenítő, úgy kezdtem el érezni a műtét helyét. Ekkorra már esteledett (de legalább is sötét volt).
A nap hátralévő része a szobatársakkal történő beszélgetéssel zajlott, amit a néha benéző nővérek szabdaltak nem túl rövid darabokra.

Itt a második "piszkozat":

Második nap - a Műtét

Reggel "időben" ébredtem a nővér érdeklődésére, hogy jól aludtunk-e. Ez kb. fél 6-kor történt, amikor is gyorsan kaptunk egy-egy lázmérőt is (a kórteremben természetesen nem egyedül voltam, ott volt kettő, már műtéten átesett betegtársam is).
Igyekeztem magamat hasznossá tenni, kérdezgettem, hogy tudok-e segíteni nekik bármiben, de nem igazán volt sikerem.
(Másnap rájöttem, hogy ez az időszak nem pont az ismerkedésről, a jófejségről szól.)

Valamikor reggel 8 után érkezett a "vizit". Aki már volt valaha kórházban, az tudja, hogy ez kb. mit jelent, aki még elég szerencsés ahhoz, hogy nem élt át élőbe ilyent, annak kedvéért: ezt úgy kell elképzelki, hogy elől "vonul" a legfőbb orvos, mögötte a valódi, tényleges munkát végző szakemberek, majd a beosztásuk szerint éppen ott dolgozó nővérek. Minden páciens ágyánál megállnak egy pillanatra, és a legfőbb orvos úgy tesz, mintha érdekelné, hogy mi van vele, mire valaki, aki a jelenlévők közül rendelkezik bármilyen információval az adott páciensről, az gyorsan mond róla pár szót, amire persze a jelenlévők közül általában senki sem kíváncsi. Úgy tűnik, mintha az egész csak egy feudális jellgű, hatalmi demonstráció lenne. Ráadásul mindez úgy előadva, hogy a páciens egy pillanatra se feledje, hogy ő ebben az előadásban még csak nem is statiszta, csak egy kellék.

A vizit végeztével, mikorra megnyugszanak a kedélyek, fellélegezhetett a személyzet, volt alkalmam megkérdezni, hogy pontosan mire is számíthatok. Egyrész a betegtársak, másrészt a rendkívül készséges nővérkék részletesen elmondták, mi minden, és hogyan fog velem történni. Ebből majnem minden be is jött. A legjobbak a betege egymás közt továbbadott jótanácsai. Mármint, ha ki tudod válogatni belőle azt, ami rád is vonatkozik. :)
(sokat segítene, ha lenne előre elkészített információs csomag, amit a tipikus gyógykezelésekhez oda lehetne adni a páciensnek...)
Kicsivel később megérkezett egy ápoló, hogy előkészítsen a műtétre. ELőkapott pár eldobható borotvát, és megküzdött a jobb térdem környékével. Én sem csináltam volna jobban, vagy gyorsabban, az tuti.
(közben hallottam pár történetet különféle páciensekről, mindenféle szőrzetekről és egyéni igényekről, amiből számomra ismét csak egy kis tanulság volt levonható: ha előre tudhatja a beteg, és neki nem felel meg a műtősfiú gyors borotválása, akkor felkészülhetne előre...)
Mivel az elsők közt szerepeltem az aznapi műtéti listán, így nem volt sok időm sajnálni magamat, mert alig hogy végeztem a reggeli kötelező körrel (wc-borotválkozás-mosakodás), már fekhettem is fel a beteghordó kocsira.

Az előzetes elmesélésekből (betegtársak, felkészítő nővérke, altató orvos) már tudtam, hogy fogok kapni egy kis adag nyugtatót (kicsi kék tabblettácska), ami egyes emberekre úgy hat, hogy már arra sem emlékeznek, hogy a műtőbe hogyan tolják be. Meg is kaptam, majd vártam a hatást. Közben az ápoló szépen átkocsiztatott a műtőbe. Én feküdtem lekötözve és nyakog betakarva, hogy csak a fejemet tudtam forgatni, úgy nézelődtem.

Kis várakozás következett, mert az előttem beütemezett műtét kicsit elhúzódott. Nem gond, én ráérek. :) Az egész napom erre van szánva. Félre állították a kocsit, amin feküdtem, és néha aki arra járt, megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Nem tudom, mennyi idő teltel így, valahogy abban a környezetben, kifektetve az időérzékem enm állt a helyzet magaslatán.

Aztán egyszercsak betoltak a műtőbe. Hirtelen vagy 3-4 maszkos, sapkás kezdett tüsténtkedni körülöttem. Ripsz-ropsz áttettek a kocsiról a műtőágyra (pontosabban át akartak, de mondtam, hogy odafelé még megoldom egyedül, és átmásztam. Az altató orvos már várt, és az előre megbeszélt módon beadta a hátamba az érzéstelenítőt, valahol a gerincem mellé. Mikor (még korábban a "felkészítő beszélgetés" során), mintegy tájékozottságom fitogtatása képpen mondtam, hogy persze, "epidurálisan", akkor egy kisebb képzést kaptam, hogy ez nem az, és hogy mi a lényegi különbség - az a gerincbe megy, ez mellé, az csak az érzést kapcsolja ki, de a mozgást nem, ez viszont a mozgást is blokkolja. Aztán azt mondta az anesztes, hogy OK, akkor várjuk a hatást. Majd erre az ágyra is lekötöttek, egy rögzítő derék tájon, egy a jobbb karomra, egy a bal lábszáramra. A jobb alkaromba megkaptam a kanűlt, amibe az infúziót kötik, illetve amibe könnyen, gyorsan lehet gyógyszert adni, ha szükség volna rá.
Ekkor kezdődött egy kicsit hosszabb és számomra picit kínos várakozás. Úgy próbáltam helyezkedni, hogy a monitort, ami a kis artoszkópiás kamera képét mutatja, jól lássam. Mégis csak az én térdemből lesz a közvetítés, nem szeretnék lemaradni róla. Persze amint a fejemet megmozdítotam volna, már érkezett is a figyelmeztetés, hogy ne mozogjak. Eközben időnként valaki meg-megkérdezte, hogy hat-e mér az érzéstelenítő. Még nem. Akkor várjunk. Következő arra járó megkért, hogy emeljem fel a jobb lábamat. Felemeltem. Még mindig nem jó, várjunk. Következő próba; valaki jéghideg kézzel megfogta a lábfejemet. Felszisszentem - még mindig nem jó, várjunk. Az altató orvos benyomott egy kis fecskendő fehér, sűrű cuccot, azt mondta, hogy ez segít ellazulni. :) Kicsivel később megkérdezte, hogy van-e valamilyen gyógyszerérzékenységem. Mondtam neki, hogy ezt már megbeszéltük tegnap, a felkészítés során, határozottan emlékszem, ne tessék engem ennyire gyogyósnak nézni. Jött a következő kérdés az egyik orvostól: Fel tudom-e emelni a bal lábamat. Meg sem próbáltam, csak válaszoltam, hogy ne tréfáljanak velem, azt lekötözték. Ekkor megkaptam a második fehér koktélt is. Kb. 2 másodperc alatt elment a kép és a hang...
Szerintem épp elég ideig várt a stáb arra, hogy kellőképp hasson az érzéstelenítő, ráadásul valószínűleg elég izgágának tűnhettem, és jobbnak látták, ha inkább átalszom a műtétet. :)
A következő emlékképem az, amikor a beteghordó a kórteremben áttett az ágyra. Addig semmi. Mintha megszűnt volna az idő addig, míg a műtét zajlott. Érdekes, hogy onnantól viszont, hogy felébredtem, nem volt félkómában szédelgés, állndó elszendergés, teljesen ébren voltam.

Lassan egy egész esztendeje, hogy adós vagyok a történettel.

Előkerült a notebook egyik eldugott szegletéből (no nem teljesen véletlenül, hanem egy előző postra érkező érdeklődő komment hatására) az a pár töredék, amit elkezdtem megírni, de valamiért nem lett belőlük itt megjelentetett írás.

Ezeket most gyorsan, pótlólag kiteszem, mert úgy tűnik van rá igény.

Itt az első adag:

A műtéti időszak (többnyire szöveges) összefoglalója

Egy nappal a műtét előtt

A műtétet megelőző napon kellett befeküdnöm a kórházba. Ez még OK is lenne, de az, hogy reggel 8-tól 1/2 9-ig kell jelentkezni, az már kicsit furcsa. Annyi okát sikerült kiderítenem, hogy a sebészeti osztályon a nővéreknek dolga, hogy a befekvőket elhelyezzék. Ez azt jelenti, hogy ágyat kell nekik adni, illetve van egy kb. 3/4 órás adminisztratív rész, papírok kitöltésével, tájékoztatók és nyilatkozatok aláírásával. Erre viszont a nővéreknek az előtt van csak idejük, hogy az aznapi műtétek el nem kezdődnek, hiszen a frissen műtétről kikerülőkkel ismét akad bőven tennivalójuk. Késő délután, vagy este meg már csak csökkentett létszám van, akik értelemszerűen a bent fekvőkkel törődnek.

Szóval ilyen egy tipikus helyzet, amikor a belső erőforrások kihasználására optimalizálnak, miközben figyelmen kívül hagyják az ügyfél által tapasztaltakat, illetve az ő érdekeit.

Mert mit is éltem meg ebből én, mint a folyamatok "ügyfele", vagyis a páciens? - Hát azt, hogy berendeltek egy olyan napon, amikor a felvétel nagyon lazán vett egy óráját figyelmen kívül hagyva gyakorlatilag semmi az ég adta világon nem történt velem, mint az, hogy kaptam egy ágyat és egy szekrényt, ahova kirakattam a dolgaimat (ez kb. 5 perc volt, ráadásul kizárólag a családi szóbeszéd-legendáriumra alapoztam mindazt, amit magammal hoztam, amiről azt véltük a feleségemmel, hoigy szükségem lesz rá).
Gyakorlatilag teljesen feleslegesen töltöttem el egy egész napot a kórházban. Ami érdemleges történt, az kizárólag este hat után volt. Ekkor megkaptam az első "hasbaszúrást", ami egy véralvadásgátló, illetve az, hogy este 6 után nem volt szabad ennem. Innom pedig éjfél utántól.
Ezeket megértem, hiszen a másnapi műtétre való felkészülés ezeket indokolja. De ezek 18.00-tól történtek. Addig pedig a kórházi ebéden és vacsorán kívül SEMMI.
(persze aki nagyon akar, mint például én is, az ki tudja könyörögni a délutános nővértől, hogy engedje ki egy rövid bevásárlókörútra - ki is engedtek, de nagyon figyelték az órát, nehogy elvesszen egy páciens, aki papíron ugyebár már az ő általuk felvigyázott területen volt nyilvántartva)

Így ért az első éjszakám a kórházban.